SeminariumCentrale


A tartalomhoz

A MAGYAR EGYHÁZIRODALMI ISKOLA

Történelem > MEI

A Magyar Társaságtól a MEI-ig - 1831-1850 -

Előzmények: a Magyar Társaság

A XVIII. századi Habsburg-abszolutizmus birodalmat építő erőteljes politikája szükségszerűen kiváltotta Magyarországon a nemzeti ellenállást, az ősi alkotmányos jogok védelmére irányuló kezdeményezéseket. Azonban ez az ellenállás nemcsak politikai síkon mozgott (például a jakobinus mozgalomban), hanem a szellemi élet terén, a magyar irodalom és kultúra XVIII. század végi ébredésében is megnyilvánult. Néhány évnyi visszaesés után az 1825. évi országgyűlés új lendületet adott a nemzeti megújulásnak. A "pesti növendékpapság" a kezdeti nehézségek és kudarcba fulladt előzetes próbálkozások után a szellemi fronton - a magyar nyelv fölkarolásával - lépett sikeresen a nemzeti megújulás szolgálatába.


A XVIII. század vége felé volt a központi Szeminárium növendéke Dayka Gábor, aki a magyar nyelv és irodalom szeretetét terjesztette kispaptársai között: tanította társait a magyar nyelvre és idegen nyelvekről fontosabb műveket fordított magyarra. Dayka Gábort Kazinczy Ferenc költőnk barátai között tisztelhetjük, ami már akkor is komoly kitüntetés lehetett egy papnövendék számára. 1814-ben Guzmics Izidor bencés papnövendék néhány társával társulatot alapított a magyar nyelv és irodalom ápolására, folytatván Dayka tevékenységét.


1829-ben a pesti növendékek néhány (a szabályzatot) előkészítő gyűlés után megalapították a "Magyar Társaságot", amelynek célja a magyar nyelv és irodalom falakon belüli művelése volt. Sajnos kezdeményezésük még abban az évben rövid időn belül megbukott, mert a Szeminárium elöljárói föloszlatták két ok miatt: egyrészt az alapítás elöljárói engedély nélkül történt, másrészt pedig a nem magyar ajkú növendékek bizalmatlanok voltak az új társasággal szemben.




A Magyar Gyakorló Iskola - 1831-1848 -

1830 tavaszán a pesti növendékpapság ismét kísérletet tett egy, a "magyar társasághoz" hasonló társulat alapítására. Ihász György ciszterci növendékpap buzdító beszéde után május 31-én 19 kispap részvételével létrejött a társulat, június 6-án pedig a szabályok kialakítására tettek lépéseket; Ihász Györgyöt elnöknek választották. Ezután keresték meg az intézet vezetőit a társaság jóváhagyási kérelmével, azonban felsőbb egyházi körökből kifogást emeltek az alapítás módja ellen, így a rektor augusztus 10-én kénytelen volt (ismét) megszüntetni a társaságot.


A központi Szeminárium kispapjainak lelkesedését és akaratát nem törte meg a két kudarc. 1831 elején Csajághy Sándor kalocsai kispap vezetésével újra kérték a rektortól a társaság alapításához szükséges engedélyt. A rektor, aki egyébként nem ellenezte tervüket (1830-ban sem), arra bátorította a kispapokat, hogy kérelmükkel forduljanak Rudnay Sándor bíboros-hercegprímás esztergomi érsekhez, jóváhagyás végett. A kérelmet, amelyet 30 papnövendék írt alá, Rudnay bíboros május 8-án helybenhagyta, s megalapította a társulatot: megjelölte a nevét (Gymnasium Hungaricum - Magyar Gyakorló Iskola), továbbá támogatta az iskola kettős célkitűzését: egyrészt a magyar nemzeti ügy fölkarolását az Egyház javára, másrészt a növendékpapság hivatásának önképzés útján történő előmozdítását. Ezen kívül a bíboros lefektette a testület 5 alaptörvényét is:


1. Az iskola hetenként tart gyűléseket, ahol felolvasásokat tartanak.
2. Az iskolába a belépés önkéntes, és abból senkit nem lehet kizárni.
3. A tagokra nem lehet nyomást gyakorolni kényszerből hozott szabályok betartása végett.
4. Az iskola működése nem sértheti a Szeminárium házirendjét és a fegyelmét.
5. Az iskola felügyeletét az elöljárók fölváltva gyakorolják.

Az iskola többi szabályát ezen alaptörvényekkel összhangban alakították ki, júniusban pedig a tagok soraikból megválasztották Nagy Jánost első rendes elnöknek. Az iskola tagsága önkéntes alapon szerveződött az alaptörvénynek megfelelően. A rendes tagok kötelességei közé tartozott az iskola gyűlésein való megjelenés (és aktív részvétel), és évente egy eredeti vagy fordított munka beadása, amelynek témájában a tagok hivatásához kellett kötődnie. A rendes tagok ezen kívül anyagi áldozatot is hoztak az iskoláért helyzetükhöz és a szükséghez mérten. Kizárhatták a tagot a társaságból, ha az iskola 3 gyűlésén indokolatlanul nem jelent meg, ott többször fegyelmezetlenül viselkedett, vagy nem adta le időben az elvállalt munkát. A rendes tagnak joga volt az iskola gyűlésén fölszólalni, indítványt tenni, szavazni, a könyvtárat és a kéziratokat használni, joga volt tudomást szerezni az iskola ügyeiről és helyzetéről, továbbá járt neki az iskola kiadványaiból egy-egy példány. A tiszteletbeli tagok közé azok a növendékek tartoztak, akik az iskoláért anyagi áldozatot hoztak, de a gyűléseken nem vettek részt, és munkát nem adtak be. Létszámuk alacsony volt. A levelező vagy vidéki tagok, akik Magyarország többi papnevelő intézetének növendékei közül kerülhettek ki, az elnök által számukra kijelölt munkát (főleg fordítást) elkészítették és elküldték. Az iskola helyzetéről havonta őket is tudósították. Idővel az iskola volt rendes tagjai, továbbá papok és tanárok is levelező tagokká válhattak. A pártfogó tagok az iskoláért erkölcsi vagy anyagi áldozatot hózó jótevők voltak. Az évente választott tisztségviselők fő feladatát a rendszabályok helyes és pontos betartása fölötti őrködés jelentette. Az iskola "feje", meghatározó befolyással rendelkező tisztségviselője az elnök volt, akit a tagok titkos szavazással és egyszerű többséggel választottak a tanév vége felé. Az iskola gyűléseit összehívta, azokon elnökölt és beszédet mondott. Az egyes tagok által elkészített, és a gyűléseken fölolvasásra szánt munkák bírálóit ő választotta ki, s bírálatukat a gyűlések előtt áttekintette, kiszűrte azokból az esetleges személyeskedő kitételeket. A tanév végén beszámolt az iskola szellemi és anyagi helyzetéről. A jegyző legfontosabb feladata a társulat életének megörökítése volt. Az iskola gyűlésein a jegyzőkönyveket ő írta, amelyeket a következő gyűlés hitelesített. A jegyzőnek kellett - a tagok tudtával - az iskola levelezését is bonyolítania. A távollévő elnök helyettese is a jegyző volt. Idővel a jegyző feladatai (levelezés és kapcsolattartás) megszaporodtak, ezért szükségessé vált egy segédjegyző választása is. A tárnok a társaság könyvtárának és pénztárának kezelője volt. A későbbiekben külön könyvtárosokat is választottak az egyre szaporodó könyv-és dokumentumállomány rendben tartására. Az írásjobbítók feladata az iskola megjelentetésre szánt munkáinak nyelvi szempontból történő javítása és csiszolása volt. A 10 tagú (választott tagokból és az előbbi tisztségviselőkből álló) bizottság az iskola rendes gyűlései közötti időben intézte a fölmerülő (általában kisebb jelentőségű) operatív ügyeket. Természetesen az iskola legfőbb "szerve" a tagok összessége, vagyis a taggyűlés volt, amelynek minden tisztségviselő felelősséggel tartozott.


Az iskola belső élete leginkább a gyűléseken és ünnepélyeken nyilvánult meg. Rendes gyűléseket hetente egyszer tartottak a tagok, amelyeken hitelesítették az előző gyűlés jegyzőkönyveit, tájékozódtak az iskola levelezéséről, és felolvastak a társulat törvényeiből. Ezután az elnök által kiválasztott személy felolvasta egy korábban szintén az elnök által számára kijelölt idegen nyelvű mű általa készített magyar fordítását, vagy egy saját művét (prózát, értekezést, vagy verset). A felolvasást követően az elnök által fölkért néhány tag is itt mondta el bírálatát az előbb elhangzott műről. A gyűléseken felolvasott fordítások vagy eredeti művek egy része megjelenhetett az iskola kiadványában, a Munkálatokban is. Fontos és halaszthatatlan ügyben időnként sor került rendkívüli gyűlések tartására is. Az iskola éves munkáját a búcsúgyűlés zárta le, amelyen értékelték a társaság helyzetét, és "búcsút vettek" az iskolából (teológiai tanulmányaik befejeztével) távozó tagoktól. Az április-május fordulóján tartott örömünnepélyeket pedig az iskola alapításáról való megemlékezésnek, és a további komoly munkára való buzdításnak szentelték. Az iskola elhunyt tagjairól gyászünnepélyeken (főleg szónoklatokkal) emlékeztek meg.


A gyakorló iskola tagjai az első években úgy vélték, az iskola célját, a magyar nyelv művelését, ápolását leginkább azzal mozdíthatják elő, ha idegen nyelvű műveket átültetnek magyarra. Ennek jegyében az első 5 évben a növendékek főként a patrisztikus kor jeles egyházatyáinak műveit fordították le, s csak nagyon kevés és szerény önálló munkával jelentkeztek. Ez a tendencia az 1830-as évek második felében is folytatódott, ellenben az 1840-es évtizedben némi változás következik be a fordítások terén: bár továbbra is számos idegen nyelvű művet ültetnek át magyarra, ezek mellett azonban megjelenik a (kortárs) külföldi teológiai irodalom ismertetése is. Bár az iskola fő profilja prózai művek (illetve azok fordításának) elkészítésében állt, egyes tagok szívesen foglalkoztak költészettel, versírással. Az iskola alapításától kezdve figyelemmel kísérte a magyar nyelvészeti mozgalmak működését, és nagy gondot fordított arra, hogy a tagok munkáinak nyelvi és stilisztikai színvonala magas legyen. Ennek érdekében alkalmazta a már korábban említett írásjobbítókat, a rendes gyűléseken pedig kisebbfajta nyelvtani-nyelvészeti továbbképzéseket tartott, továbbá az egységes nyelvi szabályrendszer kialakítása érdekében átvette a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szabályait. A rendszeres gyűléseken az egyes tagok által egyénileg készített munkák felolvasásához szervesen hozzátartozott a bírálat, a kritika is. Ez a kritikai tevékenység az évek során lassan két irányban fejlődött tovább (rögös úton): egyrészt megjelent - az érdemek, pozitívumok kiemelése és dicsérete mellett - a segítő szándékú tanácsadás, a hibák kijavítása is, másrészt a bírálatok a formai-stilisztikai oldal mellett fokozatosan a tartalmi szempontokra is kiterjedtek. Nagyon fontos kiemelnünk: az iskola mindig őrködött azon, hogy a bírálatokba személyeskedés ne vegyülhessen.


Amikor a pesti növendékpapság gyakorló iskolájának kifelé irányuló szellemi hatását akarjuk elemezni, akkor két dologról kell említést tenniük: egyrészt az iskola kiadványairól, másrészt pedig a többi papnevelő intézet - időközben megalakuló - hasonló társulataival ápolt kapcsolatairól. A kezdeti években az iskola falain kívülre ható rendszeres publikációk nem voltak jellemzőek. Ám már 1833-ban, majd 1835-ben és 1836-ban is megjelent az iskola Munkálatok című kiadványa, melyet rendre a tagok legsikeresebb munkáiból állítottak össze. A Munkálatok egyes számait általában jeles egyházférfiaknak, pártfogóiknak ajánlotta a társaság, s főleg szűk egyházi körökben terjesztette. Az iskola kiadványait viszont nem csak szűk egyházi körökben kísérték figyelemmel, hanem hazánk irodalmi berkeiben is odafigyeltek rájuk. A Magyar Gyakorló Iskola ezen kívül kétirányú hatást fejtett ki a vidéki Szemináriumokra, illetve azok papnövendékeire: egyrészt amíg a többi intézetben nem léteztek hasonló társulatok, igyekezett a tehetségesebb vidéki növendékpapokat bevonni munkájába a levelező tagság (korábban említett) intézményén keresztül; másrészt pedig a központi szeminaristák önképző iskolája a vidéki Szemináriumok számára is példaértékű volt. Lassan sorra alakultak vidéken is a hasonló társulatok, amelyek igyekeztek azonnal kapcsolatba lépni a pesti iskolával, szabályzatukat analóg módon kialakítani, és a kapcsolatokat ápolni a mintának tekintett társasággal. Ezen önképző körök, gyakorló iskolák az 1840-es évek végéig hangsúlyozottan ápolták nemzeti jellegüket. Ahhoz, hogy a gyakorló iskola fönnállásának anyagi feltételei biztosítottak legyenek, az alapítás évében egy pénztár fölállítása is. A pénztár bevételei alapvetően két forrásból származtak: elsősorban főpapok, püspökök, teológiai tanárok (és néhány más pártfogó) tekintélyes pénzadományaiból, másodsorban pedig a növendékek által befizetett, (az előzőekhez képest kevésbé jelentős, inkább jelképes nagyságú) tagdíjakból. A kiadások között első helyen szerepelt az iskola kiadványai nyomtatásának és terjesztésének finanszírozása. További kiadást jelentett a levelezéshez és a tagok munkájához szükséges eszközök (írószerek, könyvek, folyóiratok) beszerzése. A tagok művelődését, önképzését és munkáját segítette az iskola könyvtára, amely fokozatosan gyarapodott vásárlásokkal és ajándékba kapott könyvekkel. 1839-ben például már 241 művet jelentett a 842 kötetes állomány, amely 6 szekcióra volt osztva: teológiai, bölcseleti, történelmi, "föld-és útleírási", enciklopédiai és szépirodalmi. A pénztárat és a könyvtárat kezelő és felügyelő tisztségviselők természetesen felelősek voltak a taggyűlés felé, kötelesek voltak rendben tartani a rájuk bízott értékeket és azokról (illetve változásukról) pontos írásbeli kimutatást vezetni.




A Magyar Egyházirodalmi Iskola

Szükségesnek látszott részletesen bemutatnunk a Magyar Gyakorló Iskolát, hiszen a Magyar Egyházirodalmi Iskola ebből a társulatból nőtt ki, ennek a társaságnak a "föltámasztása", ennek a hagyománynak és munkásságnak a továbbvitele. A Magyar Egyházirodalmi Iskola megtartotta a Magyar Gyakorló Iskola kitűzött céljait, szabályzatát, szervezeti kereteit, folytatta a társaság kebelén belül folyó szakmai munkát, továbbra is ápolta annak kiterjedt kapcsolatait a magyar egyházi (és egy ideig irodalmi) körökkel. El kell azonban azt is mondanunk, hogy bár a Magyar Egyházirodalmi Iskola - elődje szelleméhez hűen - mindezeket átvette, azért az új kor és a megváltozott helyzet követelményei által implikált módosításokat végrehajtotta - akkor is és a későbbiekben is.


Az 1848-49-es magyar szabadságharc időszaka alatt a pesti növendékpapság Magyar Gyakorló Iskolájának működése szünetelt. A szabadságharc vége után hazánkban is lassan megjelentek a nyíltan vallás- és egyházellenes politikai és szellemi irányzatok. Természetesen erre a hatásra válaszul az egyházi szellem is újra ébredezni kezdett. A szabadságharc vége után 1850-ben Pesten ismét összesereglő kispapok elhatározták, hogy valamilyen formában, alkalmazkodva a megváltozott politikai és szellemi környezethez, újraindítják gyakorló iskolájukat. 1831-ben a papnövendékek gyakorló iskolájának alapításakor a magyar nyelv művelése volt a kifejezett és a kor követelményeinek megfelelő cél, az 1850-es években viszont ez a célkitűzés már nem volt olyan égetően fontos és korszerű (hiszen a nemzeti nyelv fejlődése tulajdonképpen biztosítottá vált), hogy kellő "dinamikát" jelenthessen egy önképző társaság számára. Tehát a kor mást parancsolt, mégpedig az egyházi szellem és irodalom ápolását, s terjesztését. 1850-ben a Központi Szeminárium kispapjai elöljáróik o"szinte támogatásával tehát újfent a magyar bíboros-hercegprímáshoz, Scitovszky Jánoshoz fordultak, aki - ismerve a gyakorló iskola korábbi áldásos működését - engedélyezte a társulat további tevékenykedését, de csak bizonyos módosításokkal. A hercegprímás a Magyar Egyházirodalmi Iskola néven felállítandó régi-új társulat fő céljának "az egyház és a kereszténység szeretetét", az egyházi szellem művelését jelölte meg. Mind a Magyar Gyakorló Iskola, mind pedig a Magyar Egyházirodalmi Iskola (kölcsönösen) nagyon jó viszonyt tartott fönn a központi Szeminárium elöljáróságával.




A MEI XX. századi történetéből

A Magyar Egyházirodalmi Iskola szervezete és munkája a lényeget tekintve a XX. század elejéig változatlan volt. Az első komoly szervezeti változás 1898-ban történt, ekkor hozták létre az iskola kebelén belül a tagok szónoki képességeinek fejlesztésére a retorikai szakosztályt, amely 1909-ig működött, amikor is a hittudományi kar szónoklattani tanszékének megalapításával fölöslegessé vált. 1902 és 1905 között a Magyar Egyházirodalmi Iskola szerkesztésében jelent meg az "Ébredünk", a magyar kispapok lapja, amelynek gondolata a millenniumi ünnepélyek lendületében fogant. 1905-ben több szakosztály megalapításával további szervezeti változásokat hajtanak végre. Az elméleti hittudományi, a gyakorlati hittudományi, a szentírás-tudományi és a történettudományi szakosztályok keretein belül az azonos érdeklődésű tagok együttes munkálkodása új lendületet adott az iskola életének, s ez a rendszer nagyjából az 1950-es évekig fönnállt. Időközben fölállították - többek között - a missziós és a szociális szakosztályokat is. 1919-ben néhány hónapra ismét kényszerszünet állt be az iskola munkájában. A két világháború közötti időszak aktív és lelkes munkálkodást hozott újra. A kispapok önképző köre élénk kapcsolatokat tartott fönn több egyházi indíttatású (főleg) egyetemi és ifjúsági szerveződéssel és mozgalommal (többek között a KALOT-tal, a cserkészettel, az Actio Catholicával). Ekkortól kezdenek külső előadókat is rendszeresen meghívni. 1931-ben az iskola Jubileumi Emlékkönyvvel ünnepelte fönnállásának centenáriumát. Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus lelkesedése hozta magával az iskola új kiadványának, a Centralista című lapnak az indítását, amely évente néhány - valamely egyházi ünnepélyhez kapcsolódó - számában a kispapok életéről tudósított. A II. világháború végén fél évig ismételten szünetelt az iskola működése, majd néhány évi elkötelezett munka után 1948 és 1950 között fokozatosan visszaszorult. 1949-től nem jelenhetett meg a Centralista, s az iskola kifelé irányuló tevékenysége is lehetetlenné vált. Megmaradt a befelé forduló, tudományos (főleg teológiai) önképzésre irányuló munkásság. Ez a "bezártság" csak az 1980-as évek közepétől kezdett el fokozatosan oldódni.


"Az iskola fönnmaradása, melynek ily fényes múltja van, nem lehet kétes, sőt ... ha az egyház és a haza iránt való szeretetében gyarapodva ... új eredmények létesítésére törekedik, ... akkor meg fog felelni ezentúl is magasztos jeligéjének: Istenünkért és hazánkért!"


... megértése a jövő reménysége. Az emlékezés éppen ezért hidat ver a múlt és jövő között, hogy a jelen generációk azon áthaladva tudják okosan megtervezni és felépíteni jobb jövőjüket.


A MEI ALAPSZABÁLYA

Főoldal | Történelem | Közösség | Képtár | Kapcsolat | Oldaltérkép


Almenü:


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe